Zentai oktatásunk 20 éves

Bálint János zentai emlékei.

A környezet a kezdetekkor

1995 ősze nehéz időszak az akkor még önálló, de az érdekérvényesítéshez túlságosan kicsi Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen. Ellenállunk a barátságosan kitartó gödöllői integrációs ajánlatoknak. A Bokros-csomag viszont ellenállhatatlan, a kicsi egyetem legnagyobb karán, a Kertészetin óriási a pénzelvonás, a kétszázfős csapatnak 25 munkatárstól kell megválnia. Oktatóként, tanszékvezetőként és dékánként átmenetileg még a dékáni hivatalt is vezetem. Távlati céljainkat viszont a nehézségek ellenére sem felejtjük el. Már két éve, többé-kevésbé sikeresen működik az erdélyi távoktatásunk, Halász Péterné, Kati már nem gyógynövény oktatóként, hanem főállásban szervezi a távoktatást. Dr. G. Tóth Magdolna tanárnővel, az oktatásfejlesztési bizottság elnökével felkeressük a vidéki agráregyetemeket, ahol szívesen besegítenénk a kertészeti oktatásba. Barátságos a fogadtatás, a diákokat lelkesíti a dolog, de alapjában sikertelen a próbálkozásunk. Dunaszerdahelyen tárgyalunk a szlovákiai kertészképzésről, de reménytelennek tűnik a megegyezés. A Kárpátalján gazdaképzőt tartó kollégáink szerint Ukrajnában még nem érett meg a helyzet. (Érzékletes meséjük szerint az egyik előadónak mindig az autóban kell maradnia a késő délutáni aranykalászos tanfolyamokon, ha este még saját autóval kívánnak távozni.)

És ekkor – november közepén – érkezik Halász Kati a jó hírrel, a zentai polgármester taníttatni akarja a fiatal gazdákat, magyarországi egyetem vállalja, hogy saját autóbusszal szállítja hetente a diákokat a kampuszára. Mi jobb ajánlatot teszünk; mi helybe megyünk, a néhány tanár utazik, és nem a száz diák, helyi tanerőket is foglalkoztatunk. Azonnal faxolok Tóth Horti Gábor polgármesternek: „A KÉE Kertészeti Kara örömmel vállalja száz fő vajdasági diák, magyar nyelvű, kertészeti főiskolai (3 éves) képzését távoktatási formában.” Villámgyors válasz: "Köszönettel és boldogan vettük tudomásul, hogy a KÉE Kertészeti Kara vállalja 100 vajdasági diák magyar nyelvű kertészeti főiskolai képzését távoktatási formában. Úgy érezzük, hogy ezzel sikerül majd fiataljainkat itthon tartani, célt és értelmet adva a most olyan kilátástalan életükhöz." Az „egyetlen” gond, hogy Jugoszlávia még a boszniai háború utolsó napjait éli, a daytoni egyezmény után, a béke első napján, 1995. november 21-én indulunk Zentára.

Érkezés Zentára

1995. november 20-án éjfélkor életbe lép a békeszerződés, Halász Katival másnap hajnalban indulunk. Ködös, nyálkás, jeges utak, kísértetiesen emlékeztet a majd három évvel korábbi nyárádszeredai utunkra. De most csak fele a távolság, Kecskemétig autópálya, a határon alig lézengenek néhányan, ennek megfelelően alaposan foglalkoznak velünk mindkét oldalon a hatóságok. Átlépjük a határt, és kitárul előttünk a Kárpát-medence talán legtermékenyebb síksága. Az akkori Erdélyhez képest kiváló utak, benzinkutak, forgalom alig. Az utakat foltosan borító rétegről hamarosan kiderül, hogy kivasalt lócitrom, a benzinkutak rég bezártak, a közlekedés és az áruszállítás az üzemanyaghiány miatt hónapok óta szünetel. Így a haladásunkat csak a géppisztolyos rendőrök jelzései lassítják, gyanúsnak találjuk egymást. De végül, és időben megérkezünk Zentára, a parlamenti méretű városházára. Tóth Horti Gábor polgármester és munkatársai szívélyesen fogadnak bennünket, itt ismerkedünk meg a későbbiekben fontos Czabafy Ágnessel és Buzogány Máriával, akik a közös oktatási program zentai felelősei lesznek. Mucsi György tanár úrral együtt bemutatják a Munkásegyetem épületét tantermekkel, központi fűtéssel, vendégszobákkal. El vagyunk ájulva a gyönyörűségtől, hiszen Erdélyben még mindig állandó költözésben vagyunk, félévente máshol tartjuk az órákat. A zentai utcakép viszont lehangoló, hiányzó kapuk és ablakok, kiégett épületrészek. Rövidesen kiderül, hogy a Munkásegyetem sem fenékig tejfel, időnként több órás áramszünet van, ilyenkor a félhomályban beszélni még lehet, de az írásvetítő és a számítógépes terem használhatatlan. A vendégszobákban ugyan lakhatnak majd az oktatási hétvégéken a tanáraink, de a rendőrségi bejelentést néhány megbízható diák lakására kell megtennünk. Enélkül a papír nélkül nehéz elhagyni az országot, és egyébként is hivatalosan TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) előadók vagyunk.

A rendkívül dinamikus polgármesterrel néhány óra alatt mindenben megegyezünk. Etetnek, itatnak bennünket, ami kicsit kényelmetlenül érint a szemmel láthatóan háború sújtotta országban, de Gábor elmagyarázza, hogy neki fontos, hogy nyújtsanak valamit, és ez az egyetlen, amivel szolgálhatnak. A valóságban persze sokminden mást is tudnak, bemutatják a történelmi várost, a polgármester gyorstalpalón képez engem a helyi viszonyokra. Máig emlékezetes példabeszéde, hogy új és fiatal városvezetőként mindenkinek előre köszönt a városháza folyosóin is. A magyar ügyfelek ezt kedves és udvarias gesztusnak vették, de a szerbek úgy vélték, hogy „Ez fél tőlünk!”. A talán túlságosan is öntudatos fellépésemet mérlegelve a polgármester lebeszélt a jugoszláv tanügyi hatóságokkal való ismerkedésről. Javasolta, hogy a délvidéki zenét harsogó kocsmákba ne nyissak be este. A további részleteket mellőzve, gyors kiképzést kaptam a vajdasági magyar és szerb néplélekből. Azt már magam is kifigyeltem, hogy a vendéglőkből kiszűrődő halk zene is jelzi, hogy melyik náció adja a törzsvendégeket.

Pénz és háború

Most már „csak” a pénzt kell előteremtenünk az oktatáshoz. Életemben először házalok; minisztériumokat, államtitkárokat, nemzeti hivatalokat és vállalatokat keresek fel levélben és személyesen, hogy támogassák a vajdasági kertészképzést. Mindenhol kedvesen fogadnak, „életüket és vérüket” ígérik, de egy szem zab sem érkezik. Szinte mindenhol úgy érzem, mire becsukódik mögöttem távozáskor az ajtó, el is felejtették az ügyet. Bokros-csomag ide vagy oda, meghozzuk a döntést, kezdődhet a felvételi, indul az új iskolánk, a Kertészeti Kar és az erdélyi távoktatásunk alapítványa megelőlegezi a költségeket. Buzogány Mária lesz a tagozatvezető. PHARE és egyéb EU pályázatokon Zenta városával együtt próbálkozunk.

Az új diákoknál feltűnik, mintha a fiúk jó pár évvel idősebbek lennének a lányoknál, és a parasztcsaládok fiai is nagyon halovány bőrűek. Hamarosan megtudjuk, hogy a katonaköteles férfinép az utóbbi években kerülte a napfényt, volt, aki állítólag pincében rejtőzött, és csak sötétben dolgozgatott a gazdaságban. Ezután Halász Katival „okmányirodát” alakítottunk, hogy megmentsük a fiainkat a sorozástól és a katonai behívótól. Ugyanekkor a magyar sereg is érdeklődik az egyetemista fiúk iránt, nyilvántartásokat (szerintem főleg lakcímeket) szeretnének, de egy nálam képzettebb adatvédelmis segítségével udvariasan elutasítom a hivatalos katonai megkereséseket.

Legalább egy év eltelik, mire a tanszékünk menedzsment tárgyai előadásra kerülnek, minden közvetlen munkatársam felkészülten várja a részvétel lehetőségét. Közben a polgármester is cserélődik, Buzogány Mária elköltözik, Birclin Julianna lesz a tagozatvezető. Az előadások utáni estéken ő és Mucsi Gyuri folytatják a mi továbbképzésünket. Julika szeretne gyógynövényekről, Gyuri a pálinkaversenyek rejtelmeiről beszélgetni, de mi ragaszkodunk az emberi oldalhoz, szeretnénk minél többet megtudni a vajdasági életről, és még a mocskos politikáról is. Gyuri pálinkája ehhez is jól jön. A diákok kedvesek, de nagyon visszafogottak, minden évfolyamon újra és újra át kell törnünk a hallgatás falát. Egyre ritkább az áramszünet, szépen alakul az iskolánk, de 1998-tól újra háború kezdődik, most Koszovóban, a NATO (ez mi vagyunk) bombázza az albánokat gyilkoló szerb csapatokat. Az iskolánk szünetel egy szemesztert.

Új korszak

Számomra az új korszak úgy kezdődött, hogy az egyik délutáni előadásomon feltűnően olvasgatnak valamit a diákok. Kérdezősködésemre elárulják, hogy este dolgozatot írat velük Lengyel László tanár úr, és arra készülnek. Ki a fene ez a tapintatlan kolléga, gondolom, de amikor este megismerkedünk, rájövök, hogy ő az én emberem. Azt hiszem Laci is meglátja a lehetőséget, és attól kezdve számtalan pályázaton indulunk együtt. Pontosabban Laci is bevon profi pályázatírókat és az önkormányzatot is, a Villányi úti dékáni hivatalban keresi a budai partnert, de többnyire a Menedzsment tanszéken köt ki, ahol dr. Juhász Mária tanárnő a megfelelő társpályázó. Rövidesen Laci lesz a zentai tagozatvezető, később dr. Lengyel néven, és Döme Zoltán veszi át a napi irányítást. Az én szememben ideális páros, Zoli katonás rendet tart az iskolánkban, terepgyakorlatokat vezet, szervezi az utazásokat, karban tartja a tanüzemet. Laci fejleszt, mindig előre néz, új ötletek megvalósítására pályázik, sokszor nyer, számos alkalommal velünk közösen is. Juhász Máriával közösen bejárjuk vidékfejlesztés ügyében a környéket, előadásokat, továbbképzéseket tartunk gazdálkodóknak és vállalkozóknak Zentán és Óbecsén. Talán a legemlékezetesebb Drea, ahol 2006. december 1-én délutáni sötétségben érkezünk meg, nincs tábla az útelágazásnál, nincs utcai világítás, az egyetlen fény felé tartunk, ahol előadásra várnak minket. A rendezvény is jól sikerül, hálás a közönség, de a legjobb, hogy utána bemutatják a saját szociális munkájukat, szívszorító, amit a falu legszegényebb gyerekeiért tesznek a Lurkóházban. A két legsikeresebb közös pályázatunk a digitális tananyagfejlesztés és a falugazdászok magyarországi továbbképzése. 2008. nyarán Döme Zoli parancsnoksága alatt egy kisbusznyi ifjú falugazdász érkezik egyetemünkre, akiknek Szentendrén és a szomszédos szigeten egyhetes tanfolyamot szervezünk, ahol pörögnek az elméleti előadások, a tantermi gyakorlatok és az üzemlátogatások, és még az estéket is együtt töltjük egy-két pohár bor mellett.

Apák és fiúk

Sajnos elég öreg vagyok hozzá, hogy az egykori diákjaim gyerekeit is gyakran tanítsam, két zentai eset mégis különösen megfogott. Az egyik esti vállalkozói továbbképzésen egy 18 éves srác mindent jobban, gyorsabban és pontosabban tudott az öregebbeknél. Döme Zsolt, Zoli fia volt az; akkor este arra gondoltam, hogy egyszer ő lesz a Vajdaság miniszterelnöke. Később Budapesten járt egyetemre, időnként felajánlottam a segítségem, de nem volt rászorulva, jobban kiismeri magát Pesten és Európában, mint én. A másik Varga László, az alumni kertész egyesület elnökének Ákos fia, ahol az apuka kért egy kis többlet figyelmet a hallókészülékes fiának Budára kerülésekor. Juhász Máriától meg is kapott minden technikai segítséget és eszközt, ami az egyetemünk (MSc) elvégzéséhez kell, de egyébre ő sem tartott igényt. Kiváló diák lett, tudományos diákkörben vetélkedett, növényorvosként végzett, mára már a PhD dolgozatát is megvédve a Kertészettudományi Kar és a zentai iskolánk tanára. Nálam csak az apja büszkébb rá.

Széchenyit idézve remélem, hogy a húsz év alatt gazdagítottuk a tudományos emberfő mennyiségét, a nemzet igazi hatalmát ezen a termékeny tiszai lapályon. Az biztos, hogy mi nagyon sokat tanultunk a Vajdaságban. Visszaugorva másfél évtizedet az időben, 1998-ra Ukrajnában is stabilizálódott a helyzet, a gazdaképzős kollégáink és Balikó Eszter diplomamunkás diákunk beszámolói alapján 1999. januárjában Juhász Máriával elindultunk Kárpátaljára, hogy a Tisza felső folyásánál is megpróbálkozzunk az iskola-alapítással. De ez már egy harmadik történet kezdete.

Dunakeszi, 2016. március 1. 
Bálint János