Visszatekintés a nyárádszeredai oktatásunk elmúlt 20 évére

1990 februárjában jelent meg először egyetemünk kertészeti stratégiájának tervezéséről szóló írásunk, amelynek előkészítő megbeszélésein már többünkben felmerült, hogy bár a kicsi szép, az önálló kertészeti képzés nem csak nagy egyetemi integrációban működhetne, hanem kiterjeszthetnék csápjainkat (mai divatkifejezéssel spin-off) a Kárpát-medence magyarlakta térségeire, felvállalhatnánk a kertész oktatás specialitásait a vidéki agráregyetemeken és főiskolákon.

NyárádszeredaA megvalósítás pillanata számomra dékánként 1992-ben jött el, amikor Erdélyben néprajzi és gyógynövényes kutatásokkal már évtizedes tapasztalatokat szerzett kolléganőnk Halász Péterné jelentkezett a nyárádszeredai lehetőséggel. 1993 januárjában indultunk el Katival, hosszú, több napos volt az út, papoknál aludtunk, és kértük a segítségüket a diákszervezéshez, mert hivatalosan vagy újságokban még nem hirdethettünk. Incze Barna polgármester fogadott bennünket vasárnap délelőtt Szeredában a lakásán, a mezőgazdasági végzettségű egykori agronómussal percek alatt megegyeztünk a főiskolai képzésünk indításáról. Dr. Jakab Sámuel persze már hónapok óta dolgozhatott a projekten, a minden falut és minden szakembert ismerő földrajztudós toborozta a leendő oktatókat. Egy percig sem hittük, hogy 500 km távolságból lehet eredményesen tanítani; a béke Nobel-díjas N. E. Borlaug nyomán biztosan tudtuk, hogy oktatni és kutatni csak helyi szakemberekkel szoros együttműködésben, úgy érdemes. Az első és legfontosabb partnerünk Adorjáni Árpád tanár úr, a helyi líceum akkori igazgatója lett, aki a "Nyárád" helyiipari szövetkezet terméből befogadott minket hétvégékre a középiskola épületeibe és tantermeibe, vállalta a kockázatot, hogy a román tanügyi hivatalnokok rendszeres zaklatása miatt elveszíti a vezető állását. Árpád lett a matek és informatika tanárunk, Perczel Magdi (Perczel Györgyné dr. egyetemi docens) “párja”. Minden Villányi úti oktató kapott többnyire Samu bácsi szervezésében egy tehetséges helyi szakembert, akivel együtt tanított, vizsgáztatott. A fiatalabbakat rábeszéltük a nálunk való doktorálásra vagy egyéb továbbképzésre; a többieknek is hordtuk rendszeresen a korszerű szakirodalmat. A legjobbak megmaradtak tartósan a “párunknak”, néhányan elmaradtak, néhányat magunk cseréltünk le alkalmasabbra. Kezdetben sokat utaztunk Szeredába, később már csak szemeszterenként egyszer, mert az itteni kollégáink többnyire kiválóan teljesítettek.

A diákjaink eleinte a Nyárád-mente, Küküllő vidék, Maros megye lakói voltak, legfeljebb egy órányi utazási távolságból. Az oktatás nyelve természetesen magyar, de a tudomány magyarsága persze annak megy jól, aki magyarul is érettségizett. Elvileg dolgozó emberek voltak a hallgatóink, már akinek tényleg volt állása, éppen ezért a képzés hivatalosan levelező formában folyt, de a valóságban péntek déltől vasárnap délig tartottak a “konzultációk”, azaz otthon is kell tanulni, a hétvége csak a tanárral való “kontakt órákra” való. Mi szívesen használtuk a távoktatás kifejezést, hiszen a napnak is egy órába telik, míg ideér Erdély közepéből, de a mai internetes világban használt távoktatás fogalom persze nem illett a kihelyezett tagozatunkra. Az első évfolyamok diákjai kicsit idősebbek és tapasztaltabbak voltak, sokuknak már volt egy szerintük kevésbé életrevaló diplomája, nagyon akartak jó kertésszé válni, motiváltabbak voltak a Villányi úti átlagnál.

Az oktatási helyszín kiválasztásában szerepet játszott, hogy magyar többségű kistelepülés legyen, magyar polgármesterrel. Kicsinek és eldugottnak is kellett lennie, mert a román tanügy egy nagyvárosban, például Marosvásárhelyen biztos nem tűrt volna meg bennünket. Samu bácsi egy egésznapos kirándulással könnnyen meggyőzött Murok-ország zöldségtermesztési alkalmasságáról, a Küküllő-menti szőlők és borok hírét, a kibédi hagymáét magam is ismertem, de azért némi megerősítés nem ártott. Utólag félek bevallani, hogy ezen az első napon gyümölcsfákat csak kopaszon láttam, és kedvenc ágazatomat főleg gyümölcspálinka formájában kóstolgattam. (Ami nem volt olyan egyszerű, mert amikor az egész napos autóvezetés után betértem egy kis kocsmába feszültségoldás céljából, a csak pislákoló fénnyel megvilágított kopott polcokon ott sorjázott a világ minden márkás itala, a kecskeméti baracktól a skót whiskyig, de helyi pálinkát nem láttam. Kérdésemre a kocsmáros elárulta, hogy a jelenlegi szabályozás szerint helyben főzött pálinkát nem árulhat, de a rövidesen megnyíló iskolánk hírére mégiscsak felajánlotta, hogy meghív egy kupicára a sajátjából. Az ital jó volt, erősködtem, hogy nem akarok potyázni és kifizetem, végül poénként csak egy banit fogadott el, azaz az első gyümölcsös tapasztalatom csak egyetlen fillérbe került. Az ólommentes benzin beszerzése a vadonatúj autómba még ennél is körülményesebb volt, de ezzel most nem nyújtom a visszaemlékezést.) A gödöllői és soproni kollégák a Székelyföld belsejét, leginkább Csíkszeredát ajánlgatták iskolai helyszínnek, de az szerintem a kertészetnek túl hideg lett volna. Az erdészethez és a burgonya vetőgumó termesztéshez ideális termőhelyről így lemaradtunk, de szerintem sokkal gazdagabbat, változatosabbat kaptunk. A helyszín kőszikla szilárdságú Adorjáni Árpádja mellett legalább ilyen fontos volt számunkra Manyika (Fülöp Attiláné) vendéglője, ahol egy asztalhoz ültetve az egész alapító csapatot, finom ételek mellett egyeztünk meg, egyetlen vacsora alatt a részletekről. Manyika, Lenke néni, Ferenczi Enikő, Simon Bogár (igazából Dalma) és családtagjaik később is nagyszerű vendéglátóink, háziasszonyaink és gazdáink lettek, akik nélkül nem lett volna sikeres a vállalkozásunk. Nem csak kosztot és kvártélyt kaptunk tőlük, hanem rengeteg információt a településről, a környékről, a szép kirándulóhelyekről, a helyi lakosságról, a politikáról és a gazdaságról.

A szeredai líceum minden szempontból alkalmas volt az oktatásra, csak néhány írásvetítőt és számítógépet kellett átcsempésznünk a technikai feltételek javítása céljából. (A határőrök kérdéseire válaszolva mindig bányászkonferenciákra igyekeztünk, oda kellett a technika. Nyárádszereda román nevét - Miercurea Nirajului - ugyan azonnal megtanultam, de tudatosan inkább Nagybányát mondtunk úticélként, és az őrök vehettek a csomagtartóban lévő nyitott karton cigarettából néhány dobozzal. Hogy a hivatalnokok mennyit hittek el a mesénkből, azt nem tudom, de gyanús, hogy a magyar helységneves Erdély térképemet rövid nézegetés után mindig véletlenül egy olajos pocsolyába ejtették.) Az igazgatót sajnos zaklatták a román hatóságok a líceum tantermeinek hétvégi használata miatt, így rövidesen a termelőszövetkezet egyik termében, majd a már rég nem használt moziban folyt az oktatás, míg végül a művelődési házba kerültünk, amely hosszú és drága felújítások után ma is a székhelyünk. A megálmodott emeletráépítés már aligha valósul meg, de igazából így is megfelel az épület.

A feljegyzéseim szerint eleinte még üzemmérnöki kertészképzésünk a jogszabályok változásával rövidesen főiskolaivá vált, egyetemit az esetleges konkurencia miatt sem akartunk. A négy éves kurzus még napidíjas, önkéntes budai oktatókkal is sokba kerül, a helyi tanároknak legalább óradíjat akartunk fizetni. Helyesnek tartottuk, ha jelképesen is, de a diák is fizessen tandíjat, viszont a jó tanulásért járó ösztöndíja és esetleges szociális támogatása (pl. útiköltség térítése) haladja meg a kiadásait. A munka és család mellett dolgozó diákok így is jelentős anyagi áldozatot vállalnak az esti és hétvégi tanulással. Kezdetben a szükséges forrásokat Halász Katival úgy kalapoztuk össze; a hangzatos nevű magyar alapítványok mögött Soros György pénzét sejtettem, a civilnek tűnő szervezetek érzésem szerint csak pénzelosztóként működtek a Soros Alapítvány jóvoltából. Az adományok kezelésére Halász Katival dr. Timon Béla és dr. Domokos János segítségével mi is alapítvány létesítésére kényszerültünk a Villányi úton, és ugyanerre volt szükség Erdélyben is. Az akkori magyar oktatási minisztérium nem támogatta a határon túli szakképzést, a magyar nyelvű óvodapedagógus, tanító- és tanárképzést tartotta elsődlegesnek, anyanyelv- és magyarság-megtartónak. Hiába érveltünk, hogy ez hamis szembeállítás, a kertész szakma megélhetést és helyben boldogulást segít, a föld megtartó ereje a magyarság megmaradásához éppoly fontos, mint az anyanyelv. A mezőgazdasági minisztérium minden támogatást megígért, de semmit sem nyújtott. Évek múlva lett meg az anyagi biztonságunk, amikor mégis megkaptuk a levelező oktatáshoz járó állami normatíva negyedét, majd felét. Erkölcsi támogatás helyett is többnyire gáncsoskodás volt a jutalmunk. Az akkori Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen nem volt üzemmérnöki, illetve főiskolai kertészképzés, így sokan kétségbe vonták a jogosítványunkat. Ha minden elavult, értelmetlen szabályt betartottunk volna, ha minden feltételt megvártunk volna, amíg megszületik, akkor soha nem indult volna el az iskolánk. A gyáva magyar bürokraták még a román tanfelügyelőknél is több akadályt gördítettek elénk.

Bátor az egyetem és főleg a kertészeti kar volt, mert minden tanszékről, szinte minden tantárgyból (fizikából, kémiából, élelmiszer-technológiából és borászatból a társkarról) azonnal jelentkezett önkéntes oktató, aki vállalta a távoktatás nehézségeit. Éjfélkor, vonattal megérkezni Marosvásárhelyre, onnan kijutni Nyárádszerdába; kell hozzá bátorság. Féltettem őket. A motivációnk színes volt; egyesek magyarság-tudatból, mások a határon túli származás, rokonok miatt vállalkoztak szívesen, mindenkinek nagyon jó érzés volt adni valami hasznosat magunkból. (A saját motivációm alapvetően gyerekkori; könyvtárosként dolgozó, nagyon művelt anyám néha elmesélte, hogy mindig szerette volna főiskolán tanulni a későbbi szakmáját, de a második világháború előtt a zsidó származása, utána a kuláknak minősített férje miatt nem vették föl. Belém ivódott a tanulási lehetőség fontossága, ez az esély jár mindenkinek, határon innen és túl.) Később a viszonyok konszolidálódtak, a vonat is gyorsabb és tisztább lett, buszjáratok indultak, dr. Tompos Lajos igazgató jóvoltából gyakrabban megkaptuk a kis dízel Opel kombit a tangazdaságtól. Addigra már a kezdetben tartózkodóbb tudós kollégák is érdeklődni kezdtek az erdélyi oktatás iránt, körlevelet kellett kiadnom, hogy a bátor pioníroké az elsőbbség, csak azt lehet lecserélni, aki maga mondja, hogy belefáradt a székelyföldi utazásokba. A személycsere persze folyamatosan zajlott, a kar szinte minden oktatója megfordult a határon túli iskoláinkban, és aki nem, az itthon helyettesíti örömmel a kiutazó kollégáját, és kíváncsian hallgatja a kinti élményeket.

Mindig szerettem volna térség- és vidékfejlesztési programba ágyazni a kinti iskolánkat, vagy fordítva is mondhatnám; reméltem a területi kisugárzást, mai divatszóval a spillover hatást. Az Üzemtani, majd későbbi nevén a Menedzsment és Marketing Tanszék munkatársai sokat tettek az ügyben. Borbély Emma (Kibéd) térségi menedzser és Máté János akkori balavásári polgármester és térségi elnök révén bekapcsolódtunk a Kis-Küküllő menti vidékfejlesztési programokba, hat további polgármesterrel és a helyhatóságok képviselőivel terveztük a térség jövőjét, képeztük a szociális munkásokat. A Nyárád mentén nem voltunk ilyen sikeresek, bár jó a kapcsolatunk Dászkel László (Nyárádszereda) és Balogh István (Csíkfalva) polgármesterekkel, de csak a kezdeti lépésekig jutottunk. Büszke vagyok viszont dr. Kádár Magor, dr. Orosz Ferenc, Marton Hilda, Balog Elemér egykori diákjaink Korenyákné dr. Juhász Mária és dr. Kupán Edith tanárnők segítségével készült kiváló vidékfejlesztési dolgozataira, és a továbbvitt programjaikra. Jelenleg Brendus Ede szervezésében a Marosvásárhely-Vidrátszegi Ipari Park klaszterébe dolgozunk be, de még nem a vágyott hatékonysággal. A több száz Nyárádszeredában végzett hallgatónk bizonyosan megváltoztatta a térség életét, de az elnyúló gazdasági válság hátráltatja a remélt gazdasági-társadalmi kibontakozást.

Polgármeseterekkel

Visszaugorva az időben 17 évet, amikor 1996-ban három éves szeredai távoktatás után úgy éreztük, hogy már nagyon megokosodott távoktatók vagyunk, akkor elindultunk Halász Katival Jugoszláviába, hogy a szerbiai Vajdaságban is elindítsuk az iskolánkat. Nem is sejtettük, hogy még mennyit kell tanulnunk Székelyföldről, Bácskáról és Kárpátaljáról, nem beszélve a távoktatásról. De ez már egy másik és harmadik történet kezdete.